Hetven évig hallgatott a szenvedéseiről

Karácsonykor épp a fát díszítette, amikor kopogtattak. Egy félcipőben hurcolták el, azt mondták neki, Bácskába megy kukoricát szedni. Hazajöhetett volna, de a családja életével játszott. A harkányi Teri néni életét kettévágta az ötéves oroszországi munkatábor, a malenkij robot.

 

 

Az egykori Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el az elsősorban német nevű férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig Magyarországról. A több mint 70 éve történtekről ma már csak néhány túlélő tud számot adni. Egyikük, akit a parancs kiadását követő harmadik napon vittek el, a ma már 92 éves, Szabóné Frick Terézia, akivel harkányi otthonában beszélgettünk.

 

Épp a karácsonyfát díszítettem, amikor jött a falu egyik elöljárója (Teri néni akkor Tésenyben élt), aki mondta, hogy hagyjak abba mindent, mert kell menni Bácskába kukoricát szedni. Most képzelj el! Nem volt még három éves a kislányom, januárban lett volna, és nekem ott kellett hagyni a karácsonyfát félbe. Nagy hó, csúnya idő volt, szegény édesapám szánkóval vitt be Szigetvárra. Semmiről nem tudtunk, mert mi csak ketten voltunk az ángyommal. De minket sem lehetett volna elvinni, mert még sem volksbundban (Magyarországi Németek Népi Szövetsége – a szerk.), semmiben nem voltunk. Kaptunk mindenféle iratokat mindenhonnan, hogy nem és nem, de a bíró beadta, hogy nekünk mindenképpen menni kell.

 

Mit vihetett magával?

 

Na, én ezt megmondom! Minekünk nem mondott senki semmit se, csak azt mondták, hogy menni kell Bácskába kukoricát szedni. Se azt nem mondták, hogy milyen lábbelit, milyen ruhát, se enni, semmit. Másutt, tudja a német községben, ott szaladt egyik a másikhoz és megmondta. De nekünk senki semmit. Úgy képzelje el, kis cipőben mentünk, abban az időben még nem volt csizma. Hát te jóságos isten! Mikor mi ott leszálltunk, láttuk milyen sokan vannak. Jézus Mária! Mi lesz most mivelünk?! Betereltek egy épületbe és ránk zárták az ajtót. Másnap reggel láttam, hogy édesapám ott van már megint. Hazajött, kifogott, felkészült és gyalog visszajött Szigetvárra. Mondom az ángyomnak: te, Annus, itt van apa megint! Lefutottam – tudja, az emeleten voltam -, odamentem az őrhöz, mondtam, hogy engedjen ki. Már ahogy tudtam, mert abban az időben nem tudtunk mi oroszul. Az meg csak egyre, hogy „davaj”, nem lehet kimenni. Édesapám észrevett. Ő az első világháborúban Oroszországban volt fogságban, ő tudott oroszul, beszélt az őrrel. Na, akkor az mondta, de csak hamar, de csak hamar menjek. Képzelje, szegény apám vitt körbe Szigetváron, el akart hozni haza. De nekünk bent már megmondták, hogy aki szökni akar, annak kiirtják a családját. Mondtam szegény apámnak, én nem megyek, én bemegyek. Nem megyek haza, mert akkor kiirtják a családot, a kislányomat meg minden… Másnap Pécsre vittek bennünket a Lapis laktanyába. Most képzelje, mibe hoztak minket? Ahol a lovak voltak, arra a trágyára szórtak szalmát, arra kellett feküdni. Onnan elvittek Bajára, ahol egy ajtó, ablak nélküli agyagos házban voltunk, és onnan vittek ki Oroszországba.

 

Mennyi ideig volt ott?

 

Én öt évig. Ott is olyan épületbe kerültünk, mint Baján. Egymás lábára ültünk, hogy le ne fagyjon a lábunk.

 

Mit kellett csinálni?

 

Eleinte nem tudtak munkát adni. Ugye, ennyi nép! Na, akkor lapátot adtak, arra tettünk egy követ és húztuk-vontuk egy rakásra, az volt a munka. Na, mikor – mert szegények voltak ám, azoknak se enni, semmi nem volt, mi még jobban voltunk, mint ők – jobban lettek, akkor bejött egy tiszt, aki mindig oroszul beszélt, és választott ki asszonyokat, köztük engem is és felvitt az emeletre. A többiek lent sírtak, mi meg az emeleten. No, de nem volt baj semmi sem. Volt ott egy telt ajtó, arra rajzolt egy nagy órát és mutatta, hogy 8 órát kell dolgozni. Kinek a bányában, kinek a fűrésztelepen. Mikor engedtek le, mondtam neki németül, hogy otthon még a kutyát sem zavartuk ki ilyenkor, mikor ilyen idő volt. Akkor megfogott és azt mondja nekem németül: tudjátok ti mért jöttetek ide? Azért, mert dolgozni kell. Másnap elvittek a bányához. Ott volt jajgatás. Jöttek fel az orosz asszonyok, feketék voltak, csak a szemük látszott. Itthon ki látott nőket bányában? Senki. Ott beosztottak bennünket. Én a fűrésztelepre kerültem. Azt a fát kellett feldolgozni, amit a bánya kívánt lent. Nyolc órát kellett kint lenni esőben, hóban. Képzelje el, oda kellett cipelni a rönköket a fűrészhez. Mikor hazamentünk, nem tudtunk ott szárítgatni. Később, akik a bányában voltak, hoztak darabos szenet, mi pedig fát, és tudtunk kicsit fűteni. Így ment az élet.

 

Hogyan ért véget?

 

Ennek? Mindig kiírták a falra oroszul: hamarosan hazamegyünk. És a hamarból lett öt év. És enni tudja mit kaptunk? A káposztának az alsó száraz leveleit. Azt kaptuk egy kis vízben. Meg kaptunk ötven deka kenyeret, ami olyan volt, mint itt a vályog. Egy napra. Őrület. Borzalmas volt. Ha az ember ezt elmondja valakinek, azt mondja: hazudik. Pedig a lábamon hordom a jelét. Egyszer kisiklott a csille, amiben toltuk a bányába a fát, akkor szereztem. De hála a jóistennek megvagyok vele.

 

Hogyan derült ki, hogy hazajöhetnek?

 

Úgy hallottuk, hogy követelték az itthoniak. A feljebbvalók vagy micsoda. Jött egyszer egy tiszt és mondta, hogy hamarosan hazamegyünk. Én meg mondtam neki, hogy hazudik. Kérdezte, hogy hogyan merem ezt neki mondani? Mondom, mert öt évig hazudott nekünk. Öt évig mindig kiírták, hogy hamarosan hazamegyünk.

 

Egyből hazajött?

 

Nem, Debrecenbe. Galícián keresztül jöttünk, öt év után ott láttunk először disznót. Mert ott nem volt semmi. Ott láttunk egy fekete disznót, nem tudom én hány kismalaca volt. Debrecenbe át kellett szállni, mert a magyar sínek keskenyebbek voltak. Mindenszentekkor érkeztünk. És én nem tudtam, hogy a kislányom közben meghalt. A bátyám jött elém Pestről – nem is tudom hogyan értesítettem őket – és ő sem mondta. Hanem amikor Görcsönybe értünk a vonattal, az édesapám ott volt, meg az édesanyám, meg a bátyámnak a kisfia… Az olyan idős volt, mint a kislányom. És akkor mondom a szüleimnek: hát a kislányom hol van? Hol van az Annuska? Gondolhatja azoknak is mi volt, meg énnekem. Jaj! Nem volt elég az a kín, az a minden, ami ott volt, ugye, és akkor még itthon ez. Jaj! És ki lehetett bírni, látja! De fele nép kinn maradt ám!

 

Sokan haltak meg?

 

Rengetegen. Minden nap szállították, anyaszült meztelenül. Nem úgy, mint itt. Másnap, mikor hazajöttem, a bátyámmal bementünk a temetőbe, mert Pécsett temették. És akkor a bátyám, mert ideges volt, mondta: Látod, most nem találom, nem találom! És akkor, ahogy mentünk, mondtam: jaj, nézd csak, itt van! Egy fa keresztet tettek, hogy az tovább tart majd. Mintha az a kislány szólt volna hozzám. Sokáig ott voltunk a bátyámmal, és ahogy fordulok, kérdem ezek miféle sírok itt? Ennyi sír. Hát az orosz katonáké. Az orosz katonáké? Hát miért nem tettek nekünk is oda ott kint? Beletették a gödörbe. Nem csináltak azok sírt. A nagy hóban kinek a keze, kinek a lába, a feje kint lógott. Mire mentünk másnap dolgozni, már nem is látszott, hogy volt valaki ott. Csak a csontok. Ez volt az orosz. Jaj, istenem, ezt nem hiszi el senki. Mikor egyszer a „nacsalnyikunk” kérdezte, hogy hol van a Barbara, a Borbála, mondtuk, hogy meghalt. Akkor mondtuk neki, hogy nem tudnánk deszkát kapni, hogy egy koporsót az emberek összevernek. Megengedte, hogy válasszunk. Meg egy kis keresztet is csináltak. A koporsóba rajta kívül még egy román asszonyt is beletettek. Mindkettőt meztelenül. Ezeknek meg mindjárt csináltak itt valamit. Meg kocsival szállították. Tudja bennünket mivel szállítottak? Mikor hazaengedtek, akkor meg melltartót kellett venni. Mert akkor már kaptunk fizetést. Két évig nem kaptunk egy fillért se. Na, most visszatérek arra! Egyszer jön egy tiszt és hoz egy papírt és mondja, hogy ezt és ezt alá kell írni. De mi nem írtunk alá semmit. Nem tudtunk oroszul, azt írat alá velünk, amit akar, hogy nem akarunk hazamenni. És nem és nem írtunk alá. Az egyik barakkból a másikba ez úgy ment, hogy nem is tudom micsoda. Ez a telep akkora volt, mit Harkány. Annyi nép volt ott. Másnap négyesével összetereltek és az egyik ház falához odaállítottak három ófalusi asszonyt és hangosbeszélőn mondták, hogy ha nem írunk alá, akkor őket lelövik. Mindenki sírt. Nem írunk alá! – mondta ez a három asszony. Nem írunk alá, mert haza akarunk menni. Akkor az őr leengedte a puskát, fogta a sapkáját, hogy most már nem tud mit csinálni. Aztán valaki, aki jobban tudott oroszul, mondta, hogy mégis alá kell írni…

 

Milyen volt az újrakezdés itthon?

 

Abban az időben nem lehetett menni dolgozni. Csak a paraszt élet. Az uram az katona volt, fogságba esett. Három kilométerre volt tőlünk és nem tudtunk egymásról. Ő két évvel előbb jött haza, mint én. Azon volt, hogy én nem akarok hazajönni, mert az ángyom, aki szintén előbb jött haza, mert olyan beteg volt, hogy elengedték, ilyeneket mondott. Vitt egy asszonyt a házhoz, mire hazajöttem. Amikor apám behajtott – mert mi a falu alsó felén laktunk, apámék meg felül – kint állt az utcán, oda akart jönni, de apám nem engedte. És képzelje, be is adta a válópert, amikor én nem voltam itthon. Na, akkor áthívatott a bíróhoz, mert akkor még az volt, s a bátyám velem jött. Oda akart jönni átölelni, megcsókolni, de én mondtam neki, hogy tűnjön el a szemem elől. De menjek haza, menjek haza, elzavarta az asszonyt, engem akart odavinni. Mondom neki: ide figyelj! Ha élne a kislány, akármit csináltál volna, te lettél volna az apja. De így semmi keresni valóm ott már. És akkor én adtam be a válópert. Mindjárt el is választottak. Akkor nem, mikor ő adta be, mert nem önként mentem el. És akkor úgy másfél évet otthon voltam, majd férjhez mentem. Ez volt egy élet…