In memoriam Kiss József

Pillanatképek egy életútról, amely hitem szerint nem a vég kezdete, sokkal inkább a kezdet vége.

  

Nem voltam a tanítványa, mégis a tanítványa voltam, több mint három évtizeden át. 19 évesen ismertem meg, amikor képesítés nélküli nevelőnek jelentkeztem a harkányi iskolába. Az iskola akkori igazgatóját is Kiss Józsefnek hívták. Persze izgultam, talán féltem is, aztán amikor megláttam az egyébként mindig elegáns Józsi bácsit nyakkendőben, fehér ingben, én meg az akkor is divatos szakadt farmerben meg pólóban, szinte minden reményem elveszett. Emberként, nagy szeretettel fogadott, így az elbeszélgetés, mai szóval állásinterjú vége az lett, hogy felvettem Józsi bácsit a főnökömnek. Az iskolában fehér köpenyben járt, gyorsan én is vásároltam egyet, de a harmadikos gyerekek jót nevettek rajtam, egyébként meg doktor bácsinak szólítottak. Így a fehér köpenyt elhagytam, mert abba bele kell nőni, azt viszont megtanultam, hogy a pedagógus a megjelenésével is nevel.

 

ha nem feledem és nagyon hálás vagyok érte, amikor az egyetem után, tanárként az első nyilvános beszédet mondtam március idusán. Józsi bácsi odajött hozzám és azt mondta: „Tanár Úr! Rég halottam itt ilyen beszédet, szívből gratulálok!” Alig vártam, hogy hazaérjek, és a feleségemnek elmondjam, anya a Józsi bácsi úgy megdicsért. Igen, felemelt, megerősített, önbizalmat adott, elindított… Ettől fogva sokat beszélgettünk, a háza előtt, a lakásában, városi rendezvényeken, a szüreteken, az iskolában. Eszmét cseréltünk történelemről, irodalomról, hitről, a hazáról, a Görgey Kossuth vitát egészen mélyen kielemeztük. Hálás vagyok ezekért a beszélgetésekért is.

 

Aztán a jó sorsom úgy hozta, hogy együtt írhattam vele Harkány történetét. Még többet találkoztunk, egyeztettünk, aztán ott voltak a szerkesztővel való rendszeres összejövetelek. Aki ismeri ezt a világot, azt tudja egy könyv megírásánál, kiadásánál mindig a szerkesztőnek van igaza. Egyik alkalommal komoly vita bontakozott ki a múlt és jelen idő összetett mondatban való egyidejű alkalmazásáról. A szerkesztő mindkettőnket megrótt, mire Józsi bácsi a maga nyugalmával Aranytól Mikszáthig – még Móricz Zsigmondra és Jókaira emlékszem – a magyar irodalom nagyjait hozta magyarázatul. Példák tucatjaival mutatta be a magyar nyelv sokszínűségét. Én már a fiatalos, kurucos lendülettől a széket szorítottam, a lábaim toporzékoltak: ember te nem tudod, kivel vitatkozol? Józsi bácsi azt érzékelte, rám nézett és a szemével mondta, menjél gyerek, inkább igyál egy kávét. Ki is mentem, mire visszajöttem már lehetett a jelen és jövő időd használni az összetett mondatban.

 

A 15. Harkányi Szabadegyetemen személyesen már nem találkozhattunk. Én visszatértem, ha írhatom így, Józsi bácsi pedig elköszönt. Az elmúlt másfél évtized egyetlen előadásáról sem hiányozhatott. Ahogy megemlékeztünk róla, nekem olybá tűnt, mintha még mindig ott ülne az első sorban a jegyzetfüzetével. Szinte minden előadáson jegyzetelt. Mert nyugdíjasként is tudni akarta, érteni akarta, s hiszem tovább is adta. Itt kezdődik a tanár, s talán itt is végződik.

 

Józsi bácsi volt Harkány krónikása, én inkább úgy mondanám történetírója. Nem csak azok lesznek hálásak neki, akik egykoron majd Harkány történetét kutatják. Csak ez az egy lehetne az Ő élete műve, mert ez nem csak arról szól, hogy mindenhol ott vagyok, dokumentálom, leírom, aztán megőrzőm az utókor számára. Józsi bácsi ezt a névtelen hősök szenvedélyével tette. Mert tudni akarta, hogy az ősök miért éltek és miért haltak, azt pedig pontosan tudta, hogy mi, akik egy közösséghez, egy városhoz egy hazához tartozunk, soha nem feledhetjük, hogy kik voltunk, és hogy honnan jöttünk. Igen, névtelen hősként is érdemes dolgozni a közösség érdekében. Mert a helytállás, az elkötelezettség is hősiességet jelent. A fiaink, az unokáink, az utókor nem azt fogják kérdezni, mit tettél saját magadért, hanem azt, mit tettél értünk.

 

Amikor a gondolataimban készültem erre az írásra, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, szükség van-e erre a visszaemlékezésre? Ildikónak a temetésen elhangzott emlékezése után. Ha az én írásomra nem is, de a példaképekre igenis szükségünk van. Hiszen az előttünk járók példája önbizalmat ad, munkára, tanulásra serkent, felelősségre int azzal a közösséggel szemben, amelyhez tartozunk. A pedagógus szó azt jelenti, kézen fogom a gyermeket és elvezetem az életbe. Ismereteket átadni egyszerű, de az ismeretekkel másként van, mint az emberséggel, mert nevelni, növelni, felnövekedéshez segíteni embereket, már nem olyan egyszerű feladat. A legeslegnagyobb dolog az élet szolgálata, s tulajdonképpen ez a tanítás lényege. Ehhez kellenek az olyan igazodási pontok, mint Józsi bácsi. Ezek a portfolió kitalálók, minőségbiztosítók, önellenőrzést meg kompetenciaalapú oktatást bevezetők, ha ismerték volna, most elszégyelnék magukat.

 

Nem is tudok tőle elbúcsúzni, csak elköszönni, mint egy-egy találkozásunk után. Egyébként is úgy ment el, ahogy élt, egyik nap még integettünk egymásnak, aztán két hét múlva elköszönt. Az élete szolgálat volt, de azt már nem akarta, hogy őt bárki szolgálja betegként, ágyhoz kötve. Nem tudom, hogy jó tanítványa voltam-e? Még pontosabban van még mit tanulnom Tőle, de ehhez nem kell más, mint emlékezni. Mert kedves olvasóim, Isten megtanít bennünket egy csodára, amellyel a halottakat is fel lehet támasztani, az elköltőzötteket is vissza lehet hozni: az emlékezés isteni képességére. Isten az, aki mindenre és mindenkire emlékezik. Mi inkább feledni tudunk, de emlékezni is. Amíg élünk, emlékezzünk Józsi bácsira, idézzük magunk elé, idézzétek magatok elé és meglátjátok, még a hangját is hallhatjátok, a kezét is foghatjátok, akár a szeme fényét is megpillanthatjátok.

 

Ahogy tanított és nevelt, ahogy szolgált benne van a keze melegében. Tegyék és tegyétek ezt a kezet úgy nagyjából a szív tájékára, hiszem, jobb emberré leszünk általa.

 

„Fáradtságom adom az esti árnynak,

Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,

Leszek sehol – és mindenütt leszek.”

Reményik Sándor

 

Józsi bácsira emlékezve, az Ő szeretetével: Horváth Tamás