Döme Róbert emlékezete

Postabontó - szerző: olvasói levél

Uram, nem tudom, miért történt, de tudom, hogy Te jobban szereted a meghalt barátomat, mint bárki szeretni tudná, ha megengedted, hogy így legyen, annak oka van.

 

A tragédia napján még telefonon beszéltünk, a jövőt terveztük. Még mindig nincsenek szavak, írni is nehéz, soha nem volt ilyen nehéz. Most is azt várom, hogy hív vagy jön velem szembe az autójával vagy főzzük a zúzapörköltet. Kellenek a kapaszkodók, mint fent. És persze jó lenne megérteni, hogy a sorsunk elől sose és sehova se futhatunk el. Isten órája másként jár, mint a miénk. Igen a Robi ezt úgy mondta volna: „gyerekek, ennyi az élet!”

 

A templomkertbe utoljára még egybehívott bennünket. Ahogy az arcokat néztem, ha kívánhattunk volna valami csodát, mindannyian azt kívántuk volna, hogy derüljön ki: ez az egész csak egy iszonyatos álom, amiből majd fel kell ébredni. De nincs csoda, nem álom, amit átéltünk, ébren vagyunk, ugyanazt látjuk, halljuk valamennyien: Robi elment, élt 55 évet. Élt…

 

Oly sok a közös emlék, az együtt töltött idő, hogy nem is tudom, mit idézzek fel, ami méltó egy rövid, de tartalmas életúthoz. Ezért is kellenek a kapaszkodók. Az egyik, amit Kiss Józsi írt, amikor tájékoztatott bennünket, munkatársakat: „Döme Robi elment… Emlékét mosolyát őrizzük szeretettel, kegyelettel!” Igen a mosolya. Azt mondják a szem a lélek tükre, én azt mondom az arc a lélek tükre. Soha nem láttam megkeseredve, szomorúnak, ha belépett a tanáriba, vagy a testületi ülésre, bárhova, egy mondatával mindenkit mosolyra derített. Weöres Sándor írta: „Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.” Amikor mosolygó arcot, tekintetet látok olyan, mintha a felkelő napot látnám. Isten a semmiből megteremti a fényt, egyszerre minden kitágul, világossá lesz, minden kétely eloszlik, az ember öntudatára ébred, s egyszerre eltűnik lelkünk minden betegsége és szomorúsága. Ezért jó korán kelni. A mosoly életet és reményt nyújt. Vajon ott van-e bennünk ez a lelkület? Rámosolyogni a másikra és lehajolni hozzá akkor, amikor nem is érdemes rá, de talán a leginkább szüksége van rá. Nem egymás érdemei szerint viszonyulni egymáshoz, hanem a másik szüksége szerint. Ez a mosoly ült mindig az arcán, nem tudom hogyan csinálta, biztosan így teremtetett. A mosolyát sohasem feledhetjük, örökre szívünkben őrizzük. Azt gondolom ebben a mai belső vívódásokkal terhelt és zaklatott világunkban nekünk is erre lenne szükségünk.

 

Több min egy évtizeden át voltunk képviselők. Az utóbbi években sokszor feltettük magunknak a kérdést, volt-e értelme? Persze mindig arra jutottunk, hogy igen, de ez menet közben sokszor nem volt egyértelmű. Robi hittel vallotta, hogy személyes felelősséggel kell – kivétel nélkül mindannyiunknak! – hozzánőni a magunk kisebb nagyobb feladataihoz. A legjelentéktelenebbnek tűnő embernek is van valami olyan feladata, amit más helyette nem tud megoldani, csak ő. Mert mi nem feledhetjük a világot igazából mindig az egyes személyiségnek, és a közösségeket alkotó személyiségek összességének a szellemi, lelki és intellektuális tőkéje alakítja. Hogyha ez a tőke nem csökken, hanem növekszik, akkor a világ mindenfajta gyarlósága és gonoszsága ellenére azért az élet értelmes tud lenni. A lélek és a szellem, amíg él, az élet ajándékaképpen mindig ad lehetőséget arra, hogy pozitív fordulatot vegyen a világ folyása. Nincsenek lejátszott játszmák, nincsenek olyan történelmi szükségszerűségek, amelyek megváltoztatása lehetetlen lenne emberileg. Ezzel a hittel indultunk el ketten Budapestre leváltani a „többször is bérmálkozót”. Ott voltunk a Hősök terén majd a Parlamentnél. Lélekemelő érzés volt, az emberek kéz a kézben jártak, egyik alkalommal sem volt atrocitás. A Kossuth téren a rendőrség mégis oszlatni kezdett, kilőtték a könnygázgránátokat, nem volt valami jó érzés belélegezni, futni kezdtünk a tömeggel. Egyszer csak Robi megállított: „Tomikám ne fussunk tovább, a hazáért ennyit ki kell bírni…” Igen egy új korszakot nem a pénz, nem a politika, még csak nem is a gazdaság indít el, hanem az emberek lelkületének és gondolkodásának megváltozása. Az, amikor a lelkek összeérnek. Az iskolában a gyerekeknek mindig büszkén mesélem, hogy mi ennek a részesei voltunk.

 

Hadd mondjak el egy történetet Döme Róbertről, az emberről. Egyik délután – mint oly sokszor – az iskolaudvaron beszélgettünk. Robi észrevette Molnár Zsombort, odahívta, majd magához ölelte és puszit adott az arcára a következő szavakkal: „… Ezer éve nem láttalak, hogy vagy édes fiam? … Ide figyelj, ha kimész a strandra, nálam mindent fogyaszthatsz, viheted a barátaidat is, ha nem ismered a személyzeted, mondd azt, hogy a gyerekem vagy” – újra megölelte, majd útjára bocsájtotta. Kijöttek a könnyeim, elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, talán nem kellett volna.

 

Robi, az utóbbi időben többször is idézted a népszerű dal szövegét: „Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak, mikor körbe állnak…” Neked ez nem adatott meg. Mégis, amikor ezt hallottam tőled, mindig az jutott eszembe, hogy nekünk ma élőknek már nem kell életünket adni a hazáért, a szabadságért, mint eleinknek oly sokszor. Ezért itt lenne az ideje, hogy végre megtanuljunk élni egymásért.

 

Kedves Barátom! Hittel búcsúzunk, azzal a hittel, hogy Isten szeretettel hívott el bennünket e földi létre és az Ő örökkévalóságának a szeretetébe fogad bennünket vissza. Mi pedig, akik gyászoló szomorúsággal szembesülünk a betegség, az elmúlás tényével ránk is kiárasztja az Ő szeretetét, ha nyitott lélekkel fogadjuk.

 

Arcod őszinte mosolyával emlegetünk majd kedves Robi, miközben rendkívüli erőfeszítéssel közeledünk az Ígéret Földjére. Akaratodat, őszinte szókimondásodat, igazságodat, a mosolyodat hagyod ránk örökül. Mi már csak reménykedünk benne, hogy képesek leszünk megvalósítani legszebb álmaidat. Isten békéje legyen veled!

 

Elnézést, ha a csapongó az írás, a Robi azt mondta volna, tudom: „Tomikám! Rólam nem kell írnod!” Nem rólad írtam Robikám, hanem arról, amit ránk hagytál örökül.

 

„Uram, távolítsd el tőlem,

ami távol tart tőled!

Uram add meg nekem mindazt,

ami egyesít veled!

Uram végy el engem önmagamtól,

és add, hogy teljesen a tiéd legyek!”

Flüe-i szent Miklós fohásza

 

Az iskola közössége nevében: Horváth Tamás