Kiss István tanár úr emlékezete

Tanár urat, a harkányi iskola történelem – földrajz szakos nyugalmazott tanárát, több százan kísérték utolsó útjára, hiszen évtizedeken keresztül oktatta a község és a környék gyermekeit. A legnépszerűbb tanár volt az iskolában, és talán a legnépszerűbb ember a nagyközségben. Tanítványok, kollegák, szülők, harkányiak, ormánságiak tisztelték, fájdalommal vettek tőle végső búcsút a családtagokon kívül. Az egyházi szertartás keretében az iskola igazgatója szomorú szívvel köszönt el tőle úgy is, mint tanárától és későbbi kollégájától. Sírját elborították a szeretet és a kegyelet virágai. Élt 66 évet. Így emlékezett meg Kiss József tanár úr kollégájáról, az Adatok a Harkányi Iskola történetéhez című munkájában.

 

Kellenek az igazi tanáregyéniségek. Higgyék el, mindig voltak és lesznek is. Ilyen volt Kiss István tanár úr, aki 25 esztendővel ezelőtt hunyt el, aki nemcsak a történelem-földrajz tanárom, osztályfőnököm volt, hanem a példaképem is a mai napig. Mélyen zengő orgánuma, a könnyed és érzelemdús előadásmódja, a katedrán álló szenvedélyes pedagógus a legnagyobbak közé emelte őt. Nem állítom, hogy miatta lettem tanár, egyáltalán történelem tanár, de ő szerettette meg velem a történelmet, tiszta nyugodt hangját, a nyitottságát, a szeretetét a mai napig fel tudom idézni akkor, amikor belépek egy-egy osztályterem ajtaján. Ettől kezdve egészen keskeny az a mezsgye, ami elválaszt attól a gondolattól, hogy mégis csak miatta lettem történelem tanár.

 

 

Egy tanárnak útravalót kell adnia, úgy is mondhatnám, fontos, hogy egy diák értékes útravalót kapjon a tanáraitól, olyan értékrendet, gondolatokat, amelyek elkísérik az életben. Kiss István tanár úr egész lényében benne volt, miszerint a pedagógusok elsősorban emberformálók. Ezért nekünk ma élőknek sosem szabad elfelejtenünk a tőle kapott útravalót: emberi életeket szolgálunk, megismételhetetlen, egyszeri adottságokkal rendelkező fiatalokkal találkozunk. Az ő szolgálatuk a feladat: élni tanítani őket. Leegyszerűsítve: mindaz, ami az életet, az egyén és a közösség életét szolgálja az jó, mindaz, ami ezt rombolja, veszélyezteti, az rossz. Éppen ezért egy iskolában a legeslegnagyobb dolog az élet szolgálata, s tulajdonképpen ez a tanítás lényege. A fiatalokért a holnap családjaiért vagyunk felelősek. S minden pedagógiának a felelőssége, hogy a gyermek az életet ajándékként élhesse meg, nem teherként, nyűgként, belevetve a létbe, a sötétbe. Mert, ha a gyermek igazodási pontot talál a személyekben, természetesen szülőben és pedagógusban egyaránt, nos, akkor, csakis akkor fogja megtanulni, tudni, hogy mi az igazi érték. Nála olyan természetesnek tűnt az emberformálás, hogy senki sem akadályozhat meg bennünket, pedagógusokat abban, hogy a ránk bízott gyerekekkel többet törődjünk, jobban szeressük.

 

Soha nem feledem, úgy másodéves gimnazista lehettem az esztergomi ferences gimnáziumban, amikor az őszi szünet alatt találkoztam vele az utcán. Akkoriban évente háromszor jöhettünk haza, talán ezért is meghívott magához egy délutáni alkalomra, hogy beszélgessünk. Kedvesen és nagy szeretettel fogadott, őszintén kíváncsi volt rám, de a legtöbbet az jelentette, ahogy bíztatott, és hitt egy olyan fiatalban, akinek az általános iskolai tanulmányi eredményei nem voltak a legfényesebbek. Azelőtt ilyen emberrel, egykori diákjához ennyire kedves pedagógussal nem találkoztam.

 

A történelmet egyenesen életre keltette – pedig akkoriban még nem voltak digitális, másként IKT eszközök – megszerettette a diákokkal, mert pontosan tudta, aki nemzete múltját nem ismeri, harcait nem becsüli, az gyökerét, talaját vesztett ember, hazátlan-otthontalan ebben a világban. Kiss István tanár úr hitvallása, hiszem így hagyományozta ránk: a történelem a megismerés, az átélés és a megemlékezés művészete, mely korszakokon átívelő létében üzenetté válik a jövő nemzedékei számára. Ennek köszönhetjük, hogy szellemi értelemben, évezredeken át újra és újra megfoghatják egymás kezét ősök és utódok. A történelem szeretete a lelki azonosulást teremti meg a 100, 200 vagy 1000 évvel ezelőtt élt hőseinkkel, akikre emlékeznünk örök kötelességünk.

 

Tudom, hogy rajtam kívül nagyon sokan szerették és tisztelték Kiss Istvánt, ezért bátorkodtam felidézni az alakját, egyáltalán emlékezni rá, hiszen csak az hal meg, akire nem emlékeznek.

 

 

„A népek élete is olyan, mint az egyes emberé.
Ezt is, azt is emlékei teszik napról napra gazdagabbá,
s nem érdemel dicső jövőt azon nemzet,
mely múltjának emlékeit nem ismeri.”

Wosinsky Mór

 

 

A fenti idézettel Kiss Istvánra szeretettel emlékezve: kedves Tanár Úr a szívünkben és a gondolatainkban tovább élsz.

Harkány, 2022. 07. 20.

Horváth Tamás