Markovics János tanár úr emlékezete

Ma egy kivételes pedagógus, példakép és közösségi személyiség emlékét idézem fel, aki életét a harkányi közoktatásért és a helyi közösségért áldozta. Előtte álljon itt nagyszerű kollégája, Kiss József tanár úr visszaemlékezése, amely az „Adatok a Harkányi Iskola Történetéhez” című munkájában olvasható: „Meghalt Markovics János nyugalmazott igazgatóhelyettes. Élt 71 évet. Életéből 40 esztendőt áldozott arra, hogy a változó időben Harkány közoktatása minél magasabb színvonalra emelkedjék. 20 éves korától 60 éves koráig dolgozott Harkányért, a harkányiakért, gyermekeiért és a környékbeli falvak tanulóiért.

 

Három és fél évtizedig az iskolavezetésben vett részt. Munkájáért többször kapott elismerést. (…) Mindene volt az iskola. Reggelente ő volt az első, aki megjelent az iskolában, és délután vagy inkább este utolsónak távozott. Az a típusú tanító volt, aki egész emberként minden idejével, erejével vállalta a nemes ügyet. A kisközségből lett nagyközség, a nagyközségből lett város kulturális felemelkedését. Különösen elmélyülten foglalkozott az iskolai testneveléssel, a sporttal. Megszámlálhatatlan azoknak a sikereknek a száma, amelyeket a tanítványai elértek a különböző sportversenyeken, pedig 1976-ig tornaterme sem volt az iskolának. Már fiatalon felismerte, hogy gyönyörű magyar tanítói hivatás a népért élni, a népért dolgozni, különösen a falusi magyar népért”.

 

Amikor készültem erre az írásra, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: szükség van-e emlékezésre, egyáltalán emlékekre, szükség van-e példaképekre? Igen, szükség van, egyre inkább szükség van, hiszen az előttünk járók példája önbizalmat ad, munkára, tanulásra serkent, felelősségre int azzal a közösséggel szemben, amelyhez tartozunk.

 

Egy ember – legyen az államférfi, hadvezér, tudós, művész, ne adj Isten tanár – értékét az adja meg, mit tett egy adott közösségért, mi maradt utána: egy jól működő állam, egy vesztes forradalom után is fejlődni képes ország, egy nagy felfedezés, több kötetnyi mű, vagy bármely érték, amely a közösségének megmaradását haladását szolgálja. Ennek megvalósításához önfeláldozás, szorgalom és sok-sok munka szükséges, a tehetségen kívül persze. Míg az utóbbi öröklött tulajdonság, a többi elsajátítható. A szorgalom, a munka, a közösség iránti elkötelezettség olyan képességek, amelyeket bárki megszerezhet, pontosabban megtanulhat.

 

Ilyen ember és tanár volt Markovics János, aki 25 esztendővel ezelőtt hunyt el, aki nem volt a tanárom, de sokszor helyettesített a testnevelés órákon, az iskolában meg egyébként sem lehetett elkerülni, hiszen mindenütt ott volt. Ő volt az a névtelen hős, aki egyértelművé tette a mai utódok számára, hogy nemcsak nagy célokért küzdhet az ember, hisz a mindennapok is próbára tesznek: mennyire vagyunk alázatosak a munkában, tudásban és nem utolsó sorban mennyire vagyunk képesek tisztességesnek maradni. Azt sem árt tudni, hogy a nagy emberek műve úgy vált igazán értékké, hogy névtelenek sokasága vitte tovább mindazt, mit megalkottak.

 

Markovics János tanár úr példája azt sugallja, hogy névtelen hősként is érdemes dolgozni a közösség érdekében. Mert a helytállás, a tisztesség, az elkötelezettség is hősiességet jelent. Az unokáink nem azt fogják kérdezni, mit tettél saját magadért, hanem azt, mit tettél értünk.

 

Személyes emlékem a tanár úr szürke köpenye, szigorú tekintete, amikor megláttuk a folyosón, vagy bárhol az iskolában, kihúztuk magunkat, mert Markovics János szerette az egyenes gerincű embereket. A külső mögött ugyanakkor ott volt a mindig érdeklődő tanár, talán nem volt olyan diák az iskolában, akit ne ismert volna. Szívesen beszélgetett a diákjaival, mindig elmondta a véleményét, ha kellett tanácsot adott. A szürke köpeny és a szigorú tekintet képe a tekintély és a tisztelet hangulatát közvetítette, ugyanakkor a külső mögött rejlő érdeklődés és közvetlenség azt mutatja, hogy valóban törődött a diákjaival. Az egyenes gerinc és a tiszteletadás iránti kívánalom egyértelműen jelezték a tanár úr magas elvárásait, ugyanakkor a beszélgetések és tanácsadás szívet melengető részleteket vetít elém egy olyan pedagógus személyiségéről, aki nemcsak szigorú, hanem empatikus is volt.

 

Ha egy szóban kellene megfogalmaznom Markovics János tanár úr életét, nos, az nem más, mint a szolgálat. Pontosan tudta, hogy Ő van értünk fiatalokért és nem megfordítva. Felsorolni is nehéz lenne ennek az életútnak minden mozzanatát, a teljesség igénye nélkül: 40 évnyi áldozat a harkányi oktatásért, közösségért, ebből három és fél évtized az iskola vezetésében. Kiemelkedő szereplője volt a sportnak és a testnevelésnek, szívügye volt az asztalitenisz, sikerek sokaságát érte el a tanítványaival. De ami a legfontosabb, pedagógusként egész életét az iskola, a diákok és a közösség szolgálatának szentelte.

 

„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. (…) Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned”.       Márai Sándor

 

Kedves János bácsi, példát mutatsz mindannyiunknak: miszerint a szolgálat, a tisztesség és a közösség iránti elkötelezettség az igazi érték. A fenti idézettel Markovics János tanár úrra szeretettel emlékezve:

Horváth Tamás