Utolsó tanévét fejezi be Kiss József Levente

Elnézést a talán nagyon is személyes címért, de egymás mellett ülünk a tanáriban. Nem biztos, hogy méltó ehhez a visszaemlékezéshez, de amit írok az is személyes lesz. A személyes emlékeimet igyekszem felidézni, mindazt, ami bennem örökre megmarad – írja Horváth Tamás. Ez az írás egy személyes tisztelgés, egy köszönetnyilvánítás, emlékezés egy kivételes emberről, aki mindannyiunk életében nyomot hagyott.

Márai Sándor írja a Füveskönyvében: Az élet kötelesség, melynek eleget kell tenni; persze terhes és bonyolult kötelesség, melyet néha önfeláldozással kell elviselni. Az önfeláldozás és a kötelesség sokszor nehéz tehernek tűnik, mégis ez ad végső értelmet és méltóságot az emberi életnek.

Kiss József Levente az utolsó tanévet fejezi be a harkányi iskolában és megkezdi a nyugdíjas éveit. Ez lehetne egy hivatalos szolgálati közlemény, mégis furcsa ezt leírni, elképzelni annál is nehezebb. De fogadjunk el egy egyszerű és fontos igazságot, hogy az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Soha semmi sem lesz már pont olyan, mint tegnap volt.

Kiss József Levente egész életét a harkányi iskolában töltötte, először diákként, majd magyar és angol szakos tanárként, osztályfőnökként, végül hosszú évtizedeken át az intézmény vezetőjeként. Ez utóbbit inkább úgy mondanám, a szó legjobb értelmében, hogy az iskola alázatos szolgájaként. Mert a barátom pontosan tudta, hogy vezetőnek lenni elsősorban szolgálatot jelent. Szolgálni az oktatásért, a diákokért, a közösségért – ez volt az alapelve, amit soha nem felejtett el.

Mindig mindenben, és minden időben lehetett rá számítani, nemcsak az iskolában, hanem azon kívül is. „Szólj, ha segíthetek” – mondta számtalanszor, nemcsak a munkatársainak, vagy azoknak, akik közel álltak hozzá, hanem mindenkinek, akiről úgy gondolta, hogy szükséget érez rá. Az igazgatói irodája mindig nyitva állt, egy jó szóért, egy tanácsért bármikor kereshettük, mert mindig az volt a legfontosabb számára, hogy könnyebbé, nem túlzás, boldogabbá tegye a napjainkat.

Mindenütt ott volt, nemcsak vezette az iskolát, ha kellett padokat, székeket, hangszereket pakolt egy-egy iskolai rendezvényre. Majd miután vezetőként megnyitotta az eseményt, annak hangosítását is megára vállalta. De raktunk együtt a cserepet az „A” épület tetején, hogy az ne ázzon be az őszi és téli esőkben, aztán ugyanazon a nyáron Koza Zoli barátunk szétbontotta a régi olajtartályokat, majd elvittük a vasat a MÉH-be, hogy a kapott összegből az iskola belső felújítását finanszírozhassuk. Emlékszem úgy néztünk ki utána, hogy a feleségem nem engedett be a lakásba mielőtt nem kezdek valamit magammal a kerti kútnál.

Példaadásával valódi közösséget teremtett, az egymásra figyelő, vállvetve dolgozó, a közös célokért küzdeni tudó tanári közösséget, bármely különbözőek is legyenek annak tagjai külön-külön. Mert tudta sikeresek csak akkor lehetünk, ha meg tudjuk szólítani egymást, ha van emberi szavunk egymáshoz, ha nem válunk idegenné egymás számára. Hálás köszönet érte.

Szerettem, amikor együtt utaztunk tanulmányi versenyekre a gyerekekkel, továbbképzésre vagy valamilyen az iskolával kapcsolatos tanácskozásra. Nemcsak azért mert jól és biztonságosan vezetett, ezeken az utakon mindig tudtunk egy jót beszélgetni a családról, a gyermekeinkről, az unokáiról, persze az iskoláról, a hazánkról, vagy csak ültünk az autóban, némán, csendben. Ilyenkor lecsendesül a hétköznapi zűrzavar, a gondolatok kitisztulnak, mert a csend pallérozza a lelket. Egy-egy hosszabb út után néha úgy köszöntem el tőle: Józsikám örülök, hogy a munkatársad lehettem, és ezt nagyon is komolyan gondoltam.

Kedves Barátom! Tudom, hogy elfáradtál, de ki ne fáradna el ilyen hosszú – nem mindig hálás – és tartalmas életút után. Sőt, már az egészségünk sem a régi. Mégis vigasztaljon az a tudat, hogy nyugdíjas éveid alatt jut majd időd a családodra, örülj az unokáidnak, és tanítsad meg nekik mindazt, amit a tanítványaidnak és nekünk, a kollégáidnak is örökül hagysz: a szolgálatot, az alázatot, a kitartásod és azt a végtelen emberséged, ami ebben a mai világban csak nagyon kevesek sajátja. Mert az emberré válás mértéke és mércéje mindig ugyanaz marad, miszerint békét teremtővé és sugárzóvá azok lesznek, akik megtalálják és megteremtik a rendet önmagukkal és a világgal, benne az Istennel.

A Jóisten tartson meg jó egészségben a nyugdíjas éveid alatt, én pedig hálás vagyok a sorsnak, hogy a munkatársad lehettem. És ami legalább ennyire fontos, hogy holnap találkozunk.

Végezetül azt hiszem, a nevelőtestület nevében is bátran leírhatom, hogy az emlékek, az érzések, a közös pillanatok, a nevetések, a nehézségek, és a támogatásod szikrái örökre bevésődtek a szívünkbe. Köszönjük, hogy voltál, és ha másként is, de továbbra is leszel nekünk. Köszönjük és hálásak vagyunk, hogy részesei lehettünk az életednek. Bár elmegy a barátom, a padtársunk a tanáriban, a szívünkben mindig ott maradsz.

Őszinte tisztelettel és szeretettel: Horváth Tamás