Gyémántdiploma: több mint ötven év az egészségügyben

Nemrég vette át gyémántdiplomáját dr. Szilágyi Imre. A harkányi orvos több, mint ötven évet töltött az egészségügyben, egyebek mellett Siklóson és városunkban is praktizálva.

 

 

Mikor fejezte be a praktizálást?

 

Ez egy jó kérdés, mert amikor nyugdíjba mentem, utána még dolgoztam hat évig itt, a reumakórházban, ügyeletben.

 

Eleve orvosnak készült?

 

A szüleim akarták. Én a középiskolában – a kiváló tanáraim miatt – magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni. Édesapám kívánsága volt, hogy orvosnak menjek, mert mint mondta: papra, orvosra minden rezsimben szükség van. Így orvosnak jelentkeztem. Mohácson érettségiztem 1950-ben, s egyből felvettek. Nagyon jó osztályunk volt, négyen orvosira, ketten állatorvosira mentünk. 1956 szeptemberében, a forradalom előtt épp egy hónappal avattak, s négy nap múlva már munkába is álltam Somogyban, egy kis faluban. Ebből adódóan a forradalomból én semmit sem vettem észre.

 

Hol kezdett?

 

Egy Kaposvárhoz tartozó, tüdőbeteg gondozó kórházban, Ötvöskónyiban, Nagyatád mellett. Ott rövid ideig voltam, ugyanis amikor megürült Baranyában egy hely 1959-ben, azt megpályáztam. Így kerültem Drávafokra. Ott kerek húsz évet töltöttem el, mint körzeti orvos, közösen a feleségemmel, aki szintén egészségügyi dolgozó. Ez egy szép időszaka volt az életemnek, ekkor születtek a gyerekeim is. Mikor ők középiskolások lettek – onnan már nehéz volt Pécsre bejárni utánuk – adódott egy lehetőség, és akkor kalákában felépítettük ezt a házat, s 1979-ben költöztünk ide.

 

De nem itt dolgozott.

 

Nem, Siklóson. Akkor ment nyugdíjba Horváth Béla, a Béci bácsi… De maga ismerte!

 

Persze.

 

Az ő helyére kerültem. Később, már mint háziorvos, a máriagyűdi kerület is hozzám került. Eleinte kicsit nehéz volt a munka, mert nem volt ismeretség, ráadásul akkor alakultak meg az üzemegészségügyi szolgálatok, amiben a dr. Horváth Lajos kórházigazgató – akit szerintem szintén ismert – segítségére voltam. Így üzemegészségügyi szolgálatot is végeztem a körzeti orvosi mellett. A feleségem épp ezért negyven évesen letette az üzemegészségügyi nővér vizsgát…

 

Később pedig jött a gyűdi szociális otthon is…

 

1980-ban. Eleinte csak óraszámban, hetente két-három alkalommal. Amikor nyugdíjba mentem és vállalkozó lettem, akkor ott volt a rendelőm. Ez – ami szintén szép időszaka volt az életünknek – tartott egészen 2006-ig, úgyhogy pontosan 50 évet dolgoztam a feleségemmel közösen az alapellátásban.

 

És akkor jött a reumakórház?

 

Nem egyből. Egy hónapig itthon voltunk, pihentünk, s akkor jött a felkérés a kórház igazgatójától, hogy vállaljam el az ügyeletet délután öttől másnap reggel 8-ig. Tehát ha éjszaka telefonon szóltak, akkor átmentem. Szívesen csináltam. Mindez hat éven keresztül tartott…

 

Azóta pihen.

 

Azóta pihenek – mondja, s elneveti magát.

 

Mint a Doktor Úr elmondta, a két gyermekük mellett három unokájuk van, akik már szintén felnőttek, a dédunokára azonban még várniuk kell. Kedvenc kikapcsolódása a fotózás és a videózás, kedvenc témája a természet és a virágok. Az ősparkot már több ezerszer bejárta, ami különösen így ősszel igazán csodálatos, mindig új arcát mutatja…

 

Miközben átbeszéltük az egykor volt fényképezőgép márkák tulajdonságait, a régi rendelő sarkában kialakított „sötétszoba” rejtelmeit előhívás és képkészítés, nagyítás terén, a slusszpoén már a diktafon kikapcsolása utánra maradt. Mint mesélte, az egykoron 109 orvostanhallgatóból az ötven éves évfordulóra alig hatvanan maradtak, s a gyémántdiploma osztáskor már alig egy tucat volt jelen. A megszokott ötéves találkozások alkalmával azonban a hatvanadik évfordulón befutott egy olyan osztálytárs is, aki addig sosem jelentkezett, s elsőre meg sem ismerték. Te hol voltál eddig? – kérdezték tőle többen is. Börtönben – hangzott a válasz. Az elképedt arcokat látva az illető nevetve tette hozzá: börtönorvos voltam, na!

 

Lapunk nevében további jó egészséget kívánunk városunk gyémántdiplomás orvosának!